Glorióla

A festményeken a szentek fejét övező sugárkoszorúnak, dicsfénynek sok elnevezése ismert: görögül halóa, holdudvar; latinul nimbus, felhő, köd; aureola, kis aranykorona; illetve glória, dicsőség; vagy glorióla, ami kisebb dicsőséget jelent.
A glorióla legnagyobb érdekessége talán az, hogy egészen egyetemes: szinte nincs olyan vallás, ahol ne lenne jelen. Az indián és a különféle sámánhitet ábrázoló törzsi művészetek az égből származó lények, istenek fejét övezték fénnyel. Indiában és Kínában szintén az isteneket tisztelték meg sugárnyalábbal. Az ókori Rómában már nemcsak az isteneket, hanem a magukat istenné tett császárokat is megillette a dicsfény. A korai keresztény századokban pogány elődeik példáját vették át a bizánci császárok. Azonban a bizánci művészetben olykor a sátán feje körül is található nimbusz. Erre az a magyarázat, hogy akkoriban nem annyira a szentség, hanem inkább a hatalom jele volt.
A keresztény művészetben aztán kialakult a dicsfény hierarchiája is.
A Szentháromság személyeit fényháromszöggel övezik. A kereszttel megjelölt fénykör egyedül Krisztust illeti. A Szűzanya gloriólája mindig kör alakú, gyakran gazdagon díszítve, például a tizenkét csillaggal, de lehet gyöngyös, ékköves is. A szentek feje körül láthatunk fésűskagylós, pergamentekercs alakú, sugaras rombuszt vagy egyszerű kört formázó dicsfényt. Egyes festményeken megörökítették a még élő jótevőt, a donátort is. Az ő fejét négyszögletű glorióla fogja körül.
Meg kell említenünk még az ikonábrázolásokon látható mandorlát. A neve is abból származik, hogy ez mandula alakú dicsfény, ami Krisztus vagy Mária egész alakját övezi. Nevezik még Vesica piscisnek, halhólyagnak is, ugyanis a mandorla oldalainak kifordításával a legrégebbi keresztény állatjelképet, a hal formáját kapjuk.